Egy álmos észt kisvárosban morális dilemma elé kerül egy csapat vakációzó kiskamasz. A mérleg egyik serpenyőjében a csapat egysége, a közös játék háborítatlansága, a boldog gyerekkor felhőtlensége áll. A másik serpenyőben az elkerülhetetlen felnövés, a tetteink következményeiért való felelősségvállalás és a büntetés elviselése van. Felnövéstörténet és társadalomkritika gyermeki nézőpontból, izgalmasan és egyedi módon elmesélve. KÖZEPESEN SPOILERES élménybeszámoló.

Szeretem azokat a filmeket, amelyek valami miatt nem kapnak kellő marketinget, nem illeszkednek bele a fősodratú mozis és/vagy streaming kínálatba, ugyanakkor valódi kincsekként húzódnak meg a háttérben. Időnként kifejezetten vadászom is őket. Így találtam rá az HBO 2022. szeptemberi kínálatában megjelent Szunnyadó szörny c. észt filmdrámára is. Mivel a gyerekekről szóló, főként gyerekekkel forgatott, de nagyon is felnőtteknek szánt gondolatokat tolmácsoló filmek is a kedvenceim között vannak, így kíváncsian csaptam le erre az újdonságra – és egyáltalán nem bántam meg. Miután ezt a filmet a többség valószínűleg simán átlapozná a kínálatban, ezért igyekszem most megmutatni, miért érdemes esélyt adni ennek a valódi kis gyöngyszemnek.

Egy isten háta mögötti, lepukkant észt lakótelepen tölti a nyári iskolaszünetet egy csapat kiskamasz, élükön a bandavezér Kristjan (Nils Jaagup England). Mindegyikük igazi egyéniség, de összeköti őket a közös sors: szüleik közül az apák Finnországban dolgoznak, és így csak hétvégenként, vagy még ritkábban lehetnek együtt a teljes családjukkal. Az ötfős csapat három lány tagjához gyakran kapcsolódik egyikük kishúga, Lisandra (Mirja és Mirje Toomsalu) is, mert Loore (Rebeka Kask) másképp nem tudna vigyázni rá az anyjuk távollétében. A srácok a kiskamaszok gondtalan életét élik: egy közeli, elhagyatott gyártelepre járnak be, és ott egy elképzelt mesevilágot építve szerepjátékot játszanak.

A felhőtlen szórakozást hamarosan beárnyékolja, hogy megjelenik a gyártelep őrzésével megbízott Elmar (Andres Lepik), aki elzavarja őket, mert a gyártelep veszélyes, gyerekeknek semmiképp nem való hely. A csapatot persze nem zavarja a furcsa, hajléktalan és alkoholista külsejű őr figyelmeztetése, így amikor a területet lezárják, és tiltó táblát is kitesznek, a gyerekek a hiányos kerítésen át lógnak be. Az őr közben felkeresi a szülőket a lakótelepen, és a maga bizonytalan, furcsa módján próbálja figyelmeztetni őket, hogy ne engedjék a gyerekeiket a gyártelep közelébe. Az anyák között gyorsan elterjed a pletyka, hogy Elmar egy perverz, alkoholista alak, akinek sötét múltjában gyerekmolesztálások is szerepelnek. Amikor az egyik gyerek tudomást szerez erről, feljogosítva érzik magukat arra, hogy valamilyen módon ártalmatlanítsák az öreget.

A film fő konfliktusa akkor alakul ki, amikor az őr a gyerekek üldözése közben a gyártelep egyik aknájába csúszva csapdába esik, és a csapat a maga sajátos, éretlen moralitása szerint úgy dönt, hogy nem segítenek neki kijutni. Attól félnek, hogy Elmar elárulja őket a szüleiknek, és lelkiismeretüket azzal a gyerekes védekezési mechanizmussal altatják el, hogy amiről nem beszélnek senkivel, az nem is létezik. Egyedül a bandavezér Kristjan az, akit a többiekkel ellentétben nem nyugtat meg ez az érvelés, és átérzi a bajba került őr magára hagyásának felelősségét. Ebben egyrészt szerepet játszhat a társainál érettebb gondolkodása, másrészt az is, hogy a bátyjának már volt egy zűrös ügye, így közvetlen közelről érthette meg, mit jelent az, hogy a tetteinknek következménye van.

Ahogy telnek a napok, és ezzel Elmar túlélési esélye is egyre fogy, úgy fokozódik Kristjan bűntudata, és válik számára egyre égetőbbé a dilemma: Hallgasson a lelkiismeretére, és értesítse a hatóságokat a balesetről, ezzel kockáztatva, hogy “árulóként” kiközösítik a többiek, vagy hunyjon szemet ő is, és játsszon tovább a csapattal, mintha mi sem történt volna? A belső őrlődést persze azonnal észreveszik a társai, és a feszültség fokozódásával egyre inkább perifériára szorítják, míg végül az a lány kezdi átvenni harcos amazonként a banda vezetését (hangolva a többieket a felelőtlen döntés melletti kitartásra), akit otthon a saját természete ellenére egy kislányos-hercegnős szerepbe próbálnak belekényszeríteni. Amikor pedig már a hatóságok is keresni kezdik az eltűnt őrt, a gyerekek között végleg felborult közösségi dinamika hasonlítani kezd A legyek urában vázolt helyzethez.

A végkifejlet részletezését a részleges spoilermentesség jegyében kihagyom, de érdemes megemlíteni a film sok-sok érdemét. Először is ki kell emelni a történet sokrétegűségét. Mert amellett, hogy a felelősségtudat kialakulását és a csoportdinamika különféle aspektusait bemutató felnövéstörténettel van dolgunk, több érdekes társadalmi problémát is felvet a film. Például azt, hogy az ártatlannak tűnő előítéletesség akaratunk ellenére, közvetve milyen súlyos tragédiává nőheti ki magát. Vagy hogy mekkora szerepe van egy teljes, gondoskodó családnak a kiskamasz korban fejlődésnek induló morális platform megalapozásában. Persze kapunk itt egy látleletet a családon belüli, mérgező maszkulinitásról is, és annak a gyermeki lélek fejlődésére kifejtett hatásáról, de mindezt nem a néző orra alá dörgölve, hanem varratmentesen beillesztve a fő dramaturgiai vonalba. Ráadásul a rossz döntések következményeit és a társadalmi problémák káros hatását úgy mutatja be a film, hogy a végén felvázolt kiút mentes marad mindenféle szirupos happy end-hangulattól, mégis jó érzéssel tölti el a nézőt.

Amikor a film nagyszerűségét méltatom, vastagon alá kell húznom két fontos dolgot. Az egyik a gyerekszínészek tehetsége. Engem mindig lenyűgöz, amikor korai tizenéves gyerekek ilyen elképesztően természetes, manírmentes és valósághű alakítást produkálnak. Sok felnőtt színészben több a teátrális túlzás, mint ahogy ezek a gyerekek a rendezői utasítások után erőlködés nélkül átélik a jeleneteiket. Különösen kiemelendő a súlyos, belső morális dilemmát végigélő Kristjan szerepében Nils Jaagup England, aki leggyakrabban szavak nélkül is átütő módon képes közvetíteni az egyre felkavaróbb lelkiállapotot, amiben vergődik.

A másik fontos filmesztétikai dicséret a fényképezést illeti. Elen Lotman gyönyörű képekkel varázsolja játszótérré a régóta halott és omladozó gyárépületet, lenyűgöző fényekkel és beállításokkal hozza közel a nézőhöz a gyerekkor varázslatos, gondtalan világát, vagy épp a folyamatosan közöttük leselkedő veszély árnyékait. Nem sok filmről mondható el, hogy hang nélkül, pusztán a vizualitása is teljesértékű művészeti alkotás, de a Szunnyadó szörny ilyen.

Ha szeretnél visszarepülni a gyerekkorba, de közben elgondolkodtató és egyben izgalmas filmre is vágysz, akkor szerintem mindenképp javasolt megnézni Jaak Kilmi legújabb filmjét, annál is inkább, mert ez biztos nem fog lépten-nyomon szembejönni velünk, tehát egy igazi rejtett kincs marad örökre. Az Ártatlanok c. film esztétikai szépsége és gyermeki naivitása találkozott a Semmi c. dráma feszültségfokozásával, amelyből végül egy könnyen emészthető, de egyáltalán nem felszínes, és semmiképp sem sablonos felnövéstörténet született, lenyűgözően természetes, élethű gyerekszínészi alakításokkal.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

Szunnyadó szörny (Tagurpidi torn)
észt filmdráma, 95 perc, 2022
PG: 16

rendező: Jaak Kilmi
forgatókönyv: Aidi Vallik
zene: Karlis Auzans
operatőr: Elen Lotman
vágó: Andris Gants, Moonika Põdersalu

főszereplők:
Nils Jaagup England
Rebeka Kask
Una Marta Soms
Kimi Reiko Pilipenko
Laura Vahtre
Mirja és Mirje Toomsalu
Reimo Sagor
Andres Lepik
Marek Rosenberg
Rasmus Ermel